Remény

Még emlékezett, hogy miért harcolnak. Még tudta, hogy érdemes küzdeniük. Még mindig arról álmodozott, hogy egyszer újra béke és igazságosság lesz Cybertronon… hogy lesz Cybertron, legfőképpen.

Sérülései ellenére még élt benne a remény. Tudta, saját tapasztalatból, hogy amint teret hagy a csüggedésnek, elönti őt a fájdalom, legyőzi a kimerültség. Ezt a luxust nem engedhette meg magának. Ő nem.

Egy pillantást vetett a társaira. Ratchet épp Ironhide sérüléseit látta el, miközben az utóbbi folyton azt követelte, hogy inkább a vezérükkel foglalkozzon. De ha egyszer az ő sebesülése a veszélyesebb? Fontossági sorrend is van a világon. És rangsor: neki joga van maga elé engedni a többieket, ha arra van szükség. Fordítva nem fordulhat elő. Nem, amíg felelősséggel tartozik értük. Sajnos, egyre kevesebbjükért.

Miért kellett ezt, üvöltötte egy belső hang: a fájdalomé. Miért kell ez a pusztító viszálykodás, ami elsöpörte az egész Cybertront? Miért kellett a háború, miért kellett a hatalomvágy?

Biztos volt, ahogy majd a fájdalom csökken, a higgadtsága is visszatér. De így, egyedül maradva a sérüléseivel, legalább magának föltette ezeket a kérdéseket, noha tudta rájuk a választ.

Mi több, személyesen ismerte őt. Egyikük sem emlékezett, hányszor megküzdöttek már, mindig abban a hitben, hogy ez már az utolsó lesz. És közben, nem szégyellte elismerni: rengeteget tanultak egymástól. Egymás hibáiból, leginkább. De az is igaz, hogy megtanulták a másikat tisztelni. Egy régi emlék, talán a háború közepéről: egy véletlenül kihallgatott beszélgetés mementója. Hosszú időre elszakadtak az otthonuktól, Autobotok, Álcák vegyesen, és akkor felmerült a kérdés: honnan tudhatnák meg, hogy Cybertron létezik-e még egyáltalán. A vezér nem kételkedett. Nem érvelt, nem magyarázott. Nem számolgatta az esélyeket. Léteznie kell, ennyit mondott.

Hát igen: akkor még létezett.

Ez a véletlenségből kihallgatott párbeszéd később is gyakran eszébe jutott Prime-nak. Soha nem akarta elfelejteni azt a megszállott kitartást és hitet, és soha nem hagyhatta figyelmen kívül, amikor Megatron épp valamit keresett. Most éppen létezésük forrását, az Örök Szikrát.

Már azt sem tudhatták biztosra, hogy megvolt-e valaha is, a keletkezéséről pedig végképp semmi információjuk nem volt. Megatron pedig más kiutat nem látva, ennek a felkutatására tett föl mindent. Azóta ő maga is elveszett. Távollétében az Álcák vezetése Üstökösre maradt. Aljas dolog lett volna ilyen helyzetben folytatniuk az Álcák ellen a háborút, bár abban biztos lehetett, hogy fordított helyzetben minimális tisztességre sem számíthatnának. Pontosan ez különböztette meg őket egymástól. Nem csak annyi, hogy amazok vezetője nyom nélkül eltűnt egy legendabeli tárgy keresése közben.

Optimus ránézett Bumblebee-re és Jazzre. Két barátja… két harcostársa.

Akárhogy is, valami életet kellett, hogy adjon nekik!

A Létszikra. Amit Megatron egészen az eltűnéséig oly vak lelkesedéssel keresett. Hogy mire kell neki, nem tudhatta, de abban biztos volt, hogy mit kezdene vele ő. Visszavinné Cybertronra, abban a reményben, hogy a Kocka újra életet öntene a lemészárolt bolygóba. És építenének, teremtenének, alkotnának. Lakhatóvá tennék az egykori otthonukat. Benépesítenék. Békét vinnének a háború- pusztította planétára. Tanulnának a korábbi hibáikból. És ha már ezzel is készen lesznek, megkeresné Megatront.